Néha a fenyőfa vásárlása olyan történetté alakul, amely évekig mosolyt csal az arcunkra. Ez a sztori is ilyen, amit nemrég meséltek nekünk, és engedéllyel megosztjuk. Veletek volt már hasonló?

Időpont: december 24 délelőtt, helyszín: kis lakásunk, szereplők: apa és anya

Szombat késő délelőtt hangos beszélgetésre ébredtem, mint kiderült apa és anya nagyon nem értenek egyet. Aztán az is, hogy valami nincs rendben a karácsonyfánkkal. Anya hangos nem tetszését fejezi ki, apa próbál nyugodt hangon magyarázni:

- Drágám, gyere, nézd meg inkább, még mielőtt leharapod a fejem. Reggel elrohantam, már csak ezt kaptam. Még jó, hogy ez is volt.
- Persze, ha egyből a piacra mentél volna, akkor biztos odaértél volna, mielőtt elkezdik bedarálni a fákat – kontrázik anyám.
- Persze-persze, ha! De még nem darálták, csak elkezdték levágni az ágakat. Nézd csak meg, megmentettem a végtől. Nekünk meg nagyobb helyünk lesz a nagyszobában. Azt néztem, a sarokban nem fog látszani semmi.
-Nem fog, nem fog… Mentél volna előbb. Itt állok két napja a konyhában, te meg egy fát sem tudsz elintézni, mert a haverod fontosabb…
- Éva!

Anyám ezzel kilépett a konyhából nagy svunggal, kicsit könnyes szemmel, piros, a vitától felhevült arccal. Én addigra már nagy pislogó, de csipás szemekkel, bamba, várakozó, félszeg mosollyal az arcomon, a karácsonyfánkkal a kezemben álltam és a sarokba tartottam az apám által elképzelt helyre. Anyám rám nézett, aztán a fára, majd elnevette magát. Három másodpercnél nem tudott tovább haragudni ránk.

Később a vacsoránál kiderült, hogy apám kora reggel elindult, hogy az utolsó pillanatban (most már azt mondanám, volt még utolsó utáni pillanat), megvegye a fát. Előbb még benézett a Lóri haverjához, aki éppen a karácsonyfatalpat szerelte, mert se pénze, se kedve nem volt újat venni. Nekiálltak bütykölni, meg faragni, fűrészelni, csiszolni, mint oly sokszor már. Így késve ért a piacra, de a biztonság kedvéért a halárust előbb még útba ejtette, mert ha azt nem hozza, anyám nem bocsát meg neki egy életre.

Ott is el „kellett” nyilván tölteni pár percet, hiszen ezer éve ott veszi a halászléhez a pontyot. No, de mire odaért a fáshoz már majdnem dél volt (pedig ő majdnem időben elindult). A faárusnak már csak pár fája volt. Megunta a hideget és elkezdett összepakolni.

Aki látott már ilyet, az két dolgot tapasztalhatott: Vagy odaadják a maradék fát az arra járóknak, vagy fél áron kiárusítják. Vagy (és ebben az esetben is ez történt) elkezdi legallyazni a maradék fákat, így könnyebb hazaszállítani. Apám meglátta, elkezdett kiabálni, hogy álljon meg, mert megveszi. Az árus folytatta, nem hitt a fülének. Apám odaért és kivette a kezéből a már majdnem félig megkopasztott fát és határozottam megkérdezte: Hogyér’ adja ezt?”

Szó szót követett, megalkudtak pár száz forintban meg talán egy pohár forralt bor árában. Apámnak azért volt egy kitétele is: úgy kellett legallyazni a fát, hogy az pont beférjen egy sarokba, így nem fogja elvenni a kedvenc foteljének a helyét. Valószínűleg ez a látvány ingerelte édesanyám nevetésre.

Nem mondom, hogy ezután minden évben ilyen fánk volt, de az biztos, hogy aki felénk járt, az mindenki „megcsodálta” a mi karácsonyfánkat, a történetet pedig azóta is felemlegetjük.”

Neked van hasonló történeted?