Ugye ismerős neked is, amikor már pattanásig feszülnek az idegeid a nagy készülődésben. Nagyüzemben megy a sütés-főzés, készülnek a fogások, előkerül az ünnepi teríték, elkészül a karácsonyfa helye, a fa már a talpban van (sikerült betenni), keressük a díszeket, hogy hova is tettük, és még sorolhatnánk hosszasan. Ilyenkor a család apraja nagyjának megvan a dolga.

Gondolom, máshol is így zajlanak az események, elég feszült a hangulat a nagy ünneplés előtt. Nos, egy ilyen alkalommal történt, hogy anyám megtanította reptetni a sült halakat. Mondhatnám, olyan frissen sültek, és ehhez van köze, de nem ez az igazság.

Édesanyám természetesen reggel óta a konyhában sürgött. Visszagondolva, sohasem voltunk elég hálásak neki. Ő végiggondolta, megszervezte, megcsinálta és fel is tálalta. Mi pedig: ha kérte vigyük el, segítsünk cipelni vagy pakolni, csináljuk ezt illetve azt, akkor találtunk egy jó megjegyzést, vagy éppen kifogást. Nem csoda, hogy karácsony közeledtével nőtt benne a feszültség. December 24-e délelőttjére ez már tetőfogára hágott. Nekünk vigyázban kellett volna állnunk, lesve minden rezdülését, ami sajnos nem történt meg.

A szobák kiporszívózva, polcok letörölgetve, a fa feldíszítve, az asztal pedig terítve állt, a levest is elfogyasztottuk. Ekkor történt, hogy apám ártatlan megjegyzése célba talált. Talán nem volt szalvéta az asztalon, de már nem emlékszem, annyira apróságról volt szó.

Anyám, mint a villám, felpattant az asztal mellől, a másikban pedig már a konyhában volt. Pár csapkodás és morgás után, kezében a szalvétával és egy jénai tállal, pár keresetlen szóval ajkain száguldott kifelé a konyhából. A küszöbön megcsúszott, ezzel megadva a jénainak és a sült pontyoknak a röppályát. A pontyok ezt kihasználva messzire elkerülve a tányérjainkat célba vették a kanapét, a jénai tál megismerkedett közelebbről a padlólappal, a szalvéták történetét azóta is sűrű homály fedi.

A mai napig, ha eszembe jut ez a jelenet, jóízűen elmosolyodom, akkor hangos hahotázásban törtem ki. Az első pillanatban apám szúrós tekintetével találkoztam, de ez sem segített, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Azt gondolom, ez mentett meg egy kiadós veréstől, mert a nevetés ragadós, fél perc múlva az egész család nevetett, ki-ki a maga vérmérséklete szerint.

Ez volt talán a „legsírósabb”, könnyesre nevetős Szentesténk. Mai napig emlegetem karácsony napján ezt a történetet. Amit az unokák talán már kicsit unnak, de engem ez nem zavarhat meg abban, hogy emlékezzek erre.